"Ha az élet mézet adna..." 2. rész

Olyan 20 percet vezethettem, mire végre oda értünk. Mondjuk az autót csak egy fa tudta megállítani…

-         Na mit szólsz Szende? Élő törésteszt bábu lettél.

-         Igazán örülök…

Átlépünk a küszöbön, és rögtön Atlas vigyorgó arca van a képemben. Atlas-ról annyit, hogy a helyi yard vezetője, és sajna, a sógorom.

-         HELLÓ FIÚK!

-         Tedd lejjebb a hangerőt öreg. Még a végén azt hiszik, hogy ismerlek.

-         Na ne viccelődj szerencséském! Láttad a mai lottó számokat?

-         Nem, de mi ez ilyen…

-         Nos barátom meg nyerted a főnyereményt!

Még a is légy és abba hagyta a zümmögést, bámultuk az indigókék hajú, vigyori fazont, de nem csak mi, hanem az üzlet többi vendége is.

-         Hogy mi van?! Menj a pokolba, hogy tudsz ilyen rossz viccet kitalálni?!

-         Nem viccelek öcsi.

Azzal elém dugja a két papírt, a számaimat, és amire le jegyezték a nyertes számokat. Úgy bámulom a fecniket, mint egy kisgyerek, aki a pék előtt éhesen a kirakatot pásztázza. Ekkora szerencsét! Mi van ezzel a nappal?! Leírhatatlanul boldog vagyok!

-         Hol van Mina? Ezt azonnal el kell mondanom neki!

-         Mina lent van. – szól Eric a pult mögül.

-         Hogy-hogy lent? – nézzek kigúvadt szemekkel a „fehér” ingben mosogató fiúra. – Hisz ez az egy szint van nem?

-         Kövessetek, Atlasz addig vedd át a helyem!

-         Igenis! – nekiindultunk hogy „le” menjünk, és hátunk mögött hagytuk a még mindig szalutáló Atlas-t.

A hűtőszobába érve Eric szól Alan-nek hogy, zárj be maga után az ajtót, mert baj lesz abból, ha bárki más meglátja azt, ami lent van. Mi az ördög folyik itt? Mina valami bajba keveredett? Nem hagyva sok időt a gondolkodásra, Eric eltol egy nagy dobozt, ami alatt egy rejtett ajtó van. Felnyitotta és elindul, mi persze rögtön indulunk utána. Leérünk a lépcsőn, amin már jó ideje jöttünk, és mikor leérek hüledezve nézek körbe a teremben ahova érkeztünk. Hatalmas számítógépek, és még hatalmasabb, üveghengerekben lebegő mutánsok. A sok beazonosíthatatlan, hátborzongató dologról nem is beszélve. Az egyik gigantikus gép előtt észre veszek egy hosszú, feketehajú nőt, rögtön tudom hogy ő Mina. Már épp oda szerettem volna kiáltani neki mikor észrevett. A csoda szép hajzuhatag elegánsan a vállára feküdt miközben a fejét felém fordította, angyali szemei csillogtak a villogó gombok fényében. Egy pillanat alatt megbabonázott a szépsége, pont annyira, hogy már azt is elfelejtettem, hogy fiú vagyok-e vagy lány.

-         Aaron! Hogy kerülsz te ide? Te hoztad ide Eric?!

-         Csigalom nyugavér! Mi folyik itt Mina?

-         Egy kísérlet.

-         Kifejtenéd bővebben drá-gám?

Lehajtja fejét, kezeit összekulcsolja, aztán hirtelen felkapja, közben egy hatalmasat szippantva a poros levegőből.

-         Ezt a kísérletet azért hajtjuk végre, hogy egy új mutáns fajt, amikor az emberi DNS-hez különböző állati DNS-t kapcsolunk, és így létre hozzuk a legyőzhetetlen katonát, ami a fellegző gyorsaságával, vagy egy sátánmedve erejével ruházunk majd fel. De ezt addig folytatjuk különböző mutánsok fajtáival, ameddig egy feltartóztathatatlan, veretlen hadsereget nem adhatunk át a kormánynak. Ez a munka nagyon jó fizet, azért vállaltam el, mert szerettél volna Délre költözni, és ahhoz sok pénzre van szükségünk… - ezt mind egy szuszra. Elképesztő. De még elképesztőbb, hogy ezt mind miattam teszi. Ez az én nőm.

Közelebb lépek hozzá és megölelem. Habozás nélkül visszaölel. Olyan nyugodt most minden. Nem érzem úgy, hogy mindenképpen meg kellene szólalnom. Az a vicces hogy biztonságban érzem magam Mina karjaiban, egy 160centi magas, vékonyka lány ölelésében. Tudom, hogy ez most nagyon nyálas de tényleg szeretem, ha tudnám akár még a lelkemet is oda adnám neki egy szép kis dísz dobozban. Meg simogatom a fejét, és még jobban hozzám bújik. Úgy tűnik, nem zavarja a halszag. Valamiért azt érzem, hogy minden megszűnt most körülöttem.

-         Halihó Rómeó! – a hangulatromboló megszólalt. Pont, amikor már majdnem ott voltam, hogy felkapom Mina-t és elrohanok. – Lehet, hogy nem tűnt fel de mi is itt vagyunk. Ne most alapítsatok családot, oké? – esküszöm, hogy megölöm Eric-et.

-         Nem teszünk ilyet, MOST. Mina, mond, miért nem árultad el?

-         Mert úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha minél kevesebbet tudnál erről az egészről.

-         Miért, tán’ illegális, ami itt lent folyik?

-         Nem de…

-         Akkor nincs semmi gond.

Hirtelen kivágódig az ajtó, és belép rajta a Hadsereg egyenruháját viselő hatalmas kopasz alak.

-         Jó napot. Van már kísérleti alany? – egyenesen a közepébe mi? Tuti valami magas rangot viselő tiszt lehet a megjelenése, és nem utolsó sorban a viselkedése alapján…

Mina úgy suhan ki a karjaim fonatából, hogy nem is vettem észre, és már ott is volt a pasas előtt.

-         Még nincs de, amint lesz, értesítjük Önt és…

-         Azt mondták hogy ma fogják végre hajtani az első DNS manipulációt, igazam van? Akkor ma is csinálják meg! Ha nem találtak önkéntest, akkor maga lesz az!

Az utolsó mondat a levegőben függ tovább. Ha nem találtak önkéntest, akkor maga lesz az! Ha nem találtak önkéntest, akkor maga lesz az! Ha nem találtak önkéntest, akkor maga lesz az!

Ösztönösen, hihetetlen gyorsasággal Mina elé lépek, karjaimat széttárom pont, mint amikor a bestia figyelmét magadra akarod vonni. Akaratlanul is üvöltve kezdek beszélni a titáni nagyságú emberrel.

-         Hogy érti azt hogy akkor ő lesz?! Nincs más, aki lehetne az alany?!

A meghökkenő óriás végig pásztázott a szemeivel, kivel is áll szemben, aztán idegtépő gyorsasággal megnyugodott, mintha azt gondolta volna, hogy semmi esélyem ellene.

      - A tulajdonos nincs megfelelő egészségi állapotban, és a mosogató fiú még csak tizenhét éves, ugye az ő szervezete sem épp megfelelő, az őrs vezető pedig pont annyit tud amennyit jelentenie kell, más pedig nincs akit…

      - Akkor vállalom én.

Csönd, leírhatatlan csönd szállt a helyiségre. A megdöbbenés a mai nap szinte minden pillanatát körül ölelte, akkor most miért ne? Hátulról kicsi karok ölelnek meg hirtelen, aztán szipogás hallatszik. Meg fordulok és átkarolom az egyetlenem és meg simogatom a buksiát.

Elkezdek halkan, alig hallhatóan beszélni, pont annyira hangosan, hogy csak Mina értse.

-         Idefigyelj Mina. Egy igazi férfi nem hagyhatja, hogy ami a legfontosabb számára átalakuljon egy akármivé.

-         Aaron, nem biztos, hogy egyáltalán sikerül a kísérlet ugye tudod? – elkezdi törölgetni fehér köpenye ujjával a szemeit. Aztán mikor befejezi, folytatja. – Nem teheted ezt értem. Meg vadulhatsz, lehet, hogy elveszted minden emberi érzésed, felfogtad?!

-         Igen. – ez az egyszavas válasz úgy hatott Minának, mint mikor elveszik a szeretett játékát egy kisgyerektől, mert hirtelen olyan zokogásba kezdett, hogy aki csak nézte bele sajdult a szíve.

-         De hát, hogy képzeled ezt? – kezdett bele a sírásba Alan is. – Nem teheted ezt velünk. Egyszerűen, nem hagyhatsz itt! – balkezemmel miközben simogatom Mina fejét kinyújtott annak a fiatal férfinek, akit eddig mindig nekem kellett megvédeni, és élt a lehetőséggel, hogy őt is meg szeretgessem egy kicsit, talán utolsó halandó perceimben.

Ők a családom. Mindent megtennék értük. Alan is vállalta volna ezt Mináért csak én gyorsabb voltam, és nagyon jól tudja, hogy engem nem lehet le beszélni semmiről sem amit a fejembe veszek. Eric nem szól semmit, de látom, hogy ő is sír. Mindenki nagyon jól tudja, hogy komolyan gondolom, és ez azért jó mert nem kell versenyeznem, azért, hogy meg védjem a számomra legfőbb kincsemet.

Elengedem a két „csöppséget”, és az eget verő pajtásunkhoz fordulok.

-         Ugye ez nem jelent gondot, Kopaszkám?

-         Nos ez egyáltalán nem jelent gondot uram. Örülünk, hogy cselekszik a társadalom érdekében – keresem a hang forrását, és végül meg találom egy padlócirkáló személyében. Hogy ez a férfi mikor került ide fogalmam sincs, eddig valószínűleg a kopasz mögött bujdosott. – Akkor talán el is kezdhetnénk? Nekünk még ma le kell adnunk a jelentést.

Mina elég sok unszolás után be izzítja A gépet. Azt a gépet amivel vagy istenkirály, szuper katonává válok, vagy egy gyilkoló géppé amitől meg kell majd szabadulni.

Bele ülök a székbe ami a masinához kapcsolódik, és leszíjazza a kezeim és lábaim.

-         De legalább kényelmes. – azzal elkezdek mocorogni, pont mint amikor meg akarod találni a legjobb pózt arra, hogy kellemesen nézhesd a meccset. A könnyeivel küszködő Mina arcára egy mosoly futott, ha jól láttam, mert mint ahogy jött olyan gyorsan el is tűnt. – Nyugodj meg. Ha ez sikerül neked lesz a legmenőbb barátod hetet-hét országon belül. - Mina felnevet.

-         Ha nem így lesz akkor tuti, hogy nem lesz két héten át, szörfözés a haverokkal!

-         Igenis asszonyom! Most szalutálnék, de le vagyok kötelezve. – a fejemmel a kezemre biccentek. Mina újra felnevet. Hála istennek nevet és nem sír.

Az angyalom elsétál a szerkezet vezérlőjéhez és elindítja. A karjaimat tűk teljes arzenálja veszi célba, és amikor mind az-legalább- ötven darab átdöfi a bőröm, éles fájdalom, rohan végig a gerincemen, és utána szétárad a testemben. A látásom fokozatosan homályosodik, de még mindig látok annyira, hogy észre vegyem a karomat egyre jobban szőrösödni, a körmeimet karmokká alakulni, a feszülten, gombokat nyomkodó Minát aki hirtelen elkezd zokogni és a fejét csóválni.

-         E-ez nem történhet meg! Mina csinálj valamit! 

Alan? Miért kiabálsz vele? Nincs semmi gond, jól vagyok. Ne sírjatok csak egy picit, fáj, kibírom.

Valami üvölt. Ez… én vagyok? Miért üvöltök úgy, mint valami… mint valami… szörnyeteg? Letépem a szíjakat. Mégis mi a fenét csinálok? Miért indultam el a padlócirkáló felé? Miért ugrok rá? Állj. Állj! Nem akarom megölni! Mi a franc történik?! Nem akarom széttépni, elég!

-         A kísérlet megbukott. Az alany elvesztette az eszét. Az egyetlen megoldás az azonnali kivégzés.

-         Ne kérem, várjon! Mi lenne, ha befognánk és megpróbálnánk…

Eric miről beszélsz? Meg kell ölnötök itt és most!

-         Felesleges.

Köszönöm.

A kopasz ember elindul felém, most már nem is tűnik olyan nagynak. A kezeim véresek. Mármint… a mancsaim… Elfordítom a fejem kicsit balra, és egy halom csontot és húst látok. Az lenne… nem lehet… miért teszem mind ezt?! Ideér az óriás, a pisztolyát a fejem felé tartja… meghúzza a ravaszt. Sötét van. Mellbe vágó sötét. Mináék hangját hallom. Valaki hangosan imádkozik. Zokogás, véget nem érő zokogás.

-     Nem kellett volna ezt tenned értem… - suttogja valaki sírva a fülembe.

Most már nem tudok másra gondolni csak egyetlen mondatra.

Egyetlen mondatra, ami meg változtatta a szeretteim életét, és elhozta az én halálomat.

„Ha az élet mézet adna, számíts hamarosan a viharra…”

.

Vége~

Vagy mégsem? Tütütütüüüüüüüüüü~ 

igazság szerint eléggé elsiettem ^^" szerintem még majd átdolgozom párszor, minden nemű kritikát szivesen fogadok ^^